Egy esős este másnapja

2011.07.01. 13:44

Sötét szoba.Vibráló monitor.

Elnyúló percek amelyekben azon gondolkodom hogyan is kéne leírni mindazt ami éppen a fejemben jár. Nem segít a láz se, amely lüktető vörös fájdalomként tódul be a látóterem határába. Nem hiába, nem éri meg egész este az esőben sétálgatni.

De majd elmúlik ez a láz is, mint minden más. Csak mára kölcsönöz fájdalmasan éles emlékeket, nosztalgikus levertség és sötét árnyékokban megbúvó alakokat. Ismerőseim ők mind, az emlékek, az alakok. Régi szégyenfoltok, amik lemoshatatlan makacssággal tapadnak hozzám. És miközben a testem fáj és küzd a lázzal, az elmém éberebb lesz ezekre a fájó emlékeztetőkre. 

Vajon mi lehet az összefüggés?

Miért van az, hogy ha a testem szenved, az elmémnek is ugyan ezt kell tennie? Olyannak tetszik, mintha a testem egészséges önmagában elzárná előlem a saját gondolataimat. Amikor viszont megbetegszem, az elgyengült szervezetem gátját, ömlő áradatként borítja el a métely. S én már nem is tudom hogy a testem vagy a lelkem szenved inkább. Pedig az ember szeretné azt hinni hogy az akarata erős. Hogy minden akadályon és nehézségen át tudja küzdeni magát, csak mert ő úgy akarja! Pedig gyengébb az elménk mint azt hisszük, esendő, ösztön-vezérelt, séma merev. És nekem se lesz jobb egy percig sem attól, hogy leírom ide mindezt. Így hát megyek is.

Lázcsillapító. Pohár víz. Alvás.

Forró nyári délután

2011.06.02. 23:54

Ma rám tört az egész élet hiábavalósága.
Másnaposan.
Izzadva.
Villamoson zötykölődve.

Lassan megint egy évvel öregebb leszek, és ilyenkor fizikai fájdalommal tölt el az elpazarolt életem összes másodperce. Üvöltenék, futnék, tapasztalnék, fájnék, élveznék, meghalnék feltámadnék, és amit csak lehet. Minden másodperc helyére tíz másikat tuszkolnék be, hogy a fejembe kavargó összes ötletet megvalósítsam. Alkotni támad ilyenkor kedvem. Azt akarom, hogyha már el kell múlnom e dicstelen lét után, legalább jegyezzék a nevem valahol.

Élt, alkotott, meghalt.

Így. Majd bele fulladok ilyenkor a kapálózó tiltakozásba, hogy bizonyítsam magamnak, nem vagyok még öreg. Életem legszebb évei még csak most következnek, de az ilyen hazugságok csak még pocsékabbá teszik ezt az amúgy is meleg nyarat. És valahol itt fáradok el. Mégsem üvöltök, mégsem szaladok, és nem élek úgy mintha a minden pillanat az utolsó lehetne. Egyszerűen csak próbálok megbarátkozni a tényekkel. Eltemetem a gondolatot, elharapom az alkotási vágyat, és csendben villamosozok tovább. Pár élet-megálló után úgyis mindenki leszáll, addig meg minek annyit üvöltözni.

Alfa és Omega

2011.05.15. 11:46

A kezdet és a vég. Az okozattal járó ok.
Avagy újra itt vagyok. Dühből írok mint egy dacos kisgyerek, mert elárulva érzem magam.
De hát ez legyen mind az én bajom:

Hagytam elringatni az éberségemet, a jó, és az elégedettség látszataival.
S most jött el a fájdalmas ébredés. Kiszaggattak a megelégedés puha anyaméhéből ezek a durva valóság-kezek. Üvöltök én is mint az újszülöttek, akik kapálózva és véresen jönnek a világra. Csak amíg az ő hangjuk az élet dicsőítése, az én újjászületésem csupán egy hamis ígéret, egy kihívó végkiáltás.

"Engem Ti nem tapostok el. Akárhányszor és akárhogy, de Én mindig felkelek. S ha kell ,százszor nézek ennek a világnak az összes akadályával farkasszemet."

Hát így kezdődik ez az új élet. S ha véletlenül tényleg ez lenne az Alfa, eltökélt szándékom az Omegáig írni.