Sötét szoba.Vibráló monitor.

Elnyúló percek amelyekben azon gondolkodom hogyan is kéne leírni mindazt ami éppen a fejemben jár. Nem segít a láz se, amely lüktető vörös fájdalomként tódul be a látóterem határába. Nem hiába, nem éri meg egész este az esőben sétálgatni.

De majd elmúlik ez a láz is, mint minden más. Csak mára kölcsönöz fájdalmasan éles emlékeket, nosztalgikus levertség és sötét árnyékokban megbúvó alakokat. Ismerőseim ők mind, az emlékek, az alakok. Régi szégyenfoltok, amik lemoshatatlan makacssággal tapadnak hozzám. És miközben a testem fáj és küzd a lázzal, az elmém éberebb lesz ezekre a fájó emlékeztetőkre. 

Vajon mi lehet az összefüggés?

Miért van az, hogy ha a testem szenved, az elmémnek is ugyan ezt kell tennie? Olyannak tetszik, mintha a testem egészséges önmagában elzárná előlem a saját gondolataimat. Amikor viszont megbetegszem, az elgyengült szervezetem gátját, ömlő áradatként borítja el a métely. S én már nem is tudom hogy a testem vagy a lelkem szenved inkább. Pedig az ember szeretné azt hinni hogy az akarata erős. Hogy minden akadályon és nehézségen át tudja küzdeni magát, csak mert ő úgy akarja! Pedig gyengébb az elménk mint azt hisszük, esendő, ösztön-vezérelt, séma merev. És nekem se lesz jobb egy percig sem attól, hogy leírom ide mindezt. Így hát megyek is.

Lázcsillapító. Pohár víz. Alvás.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.