Ma rám tört az egész élet hiábavalósága.
Másnaposan.
Izzadva.
Villamoson zötykölődve.

Lassan megint egy évvel öregebb leszek, és ilyenkor fizikai fájdalommal tölt el az elpazarolt életem összes másodperce. Üvöltenék, futnék, tapasztalnék, fájnék, élveznék, meghalnék feltámadnék, és amit csak lehet. Minden másodperc helyére tíz másikat tuszkolnék be, hogy a fejembe kavargó összes ötletet megvalósítsam. Alkotni támad ilyenkor kedvem. Azt akarom, hogyha már el kell múlnom e dicstelen lét után, legalább jegyezzék a nevem valahol.

Élt, alkotott, meghalt.

Így. Majd bele fulladok ilyenkor a kapálózó tiltakozásba, hogy bizonyítsam magamnak, nem vagyok még öreg. Életem legszebb évei még csak most következnek, de az ilyen hazugságok csak még pocsékabbá teszik ezt az amúgy is meleg nyarat. És valahol itt fáradok el. Mégsem üvöltök, mégsem szaladok, és nem élek úgy mintha a minden pillanat az utolsó lehetne. Egyszerűen csak próbálok megbarátkozni a tényekkel. Eltemetem a gondolatot, elharapom az alkotási vágyat, és csendben villamosozok tovább. Pár élet-megálló után úgyis mindenki leszáll, addig meg minek annyit üvöltözni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.